Noémi: 9 lépés a hatékony csapat-kommunikációhoz

Yukelson nevű sportpszichológus a csoportmotiváció kérdésével kapcsolatban, 9 hatékony módot mutatott be az edző-sportoló közti kommunikáció és a csapatharmónia erősítésére, ezt fogjuk most bemutatni nektek:
1. Nyissuk meg a kommunikációs csatornákat azáltal, hogy a sportolóknak lehetőséget biztosítunk a ráfordításra. A kommunikáció csoportfolyamat, a kölcsönös bizalom és tisztelet szükséges, hogy ezek a csatornák nyitva is maradjanak.
2. Fejlesszük ki a büszkeség és kollektívidentitás érzését a csoporton belül, azáltal, hogy reális csapat- és egyéni célokat tűzünk ki. A büszkeség és elégedettség érzése akkor fejlődik, ha az egyének és a csapat teljesíti a kihívást jelentő, mégis reális célokat.
3. Törekedjünk a közös elvárások kialakítására, azzal kapcsolatban, hogy a viselkedés mely formái megfelelőek. “Egy szervezeti filozófiának nemcsak a vágyott célokat kell pontosan meghatároznia, melyekért a csoport küzd, hanem a stratégiát, a működési eljárásokat és persze az eszközöket is, melyekkel ezek a célok elérhetők”
4. Értékeljük a kivételes egyéni hozzájárulásokat, azáltal, hogy minden szerep fontosságát hangsúlyozzuk, amik szükségesek a csapatteljesítményhez.
5. Ismerjük el az érdemeket a kivételes egyéni teljesítmények jutalmazásával. Ha reális célokat tűztünk ki, és minden egyén tisztában van a saját szerepével, fel kell ismerni a kiváló szerepmegvalósításokat és így a büszkeségérzés és hozzájárulás fokozható a csoportban és tagjaiban.
6. Törekedjünk a megegyezésre és közreműködésre, azáltal, hogy a célkitűzésbe bevonjuk az egész csapatot.
7. Teremtsünk időnként lehetőséget a csapattalálkozókra, hogy feloldjuk a konfliktusokat. Sok heves helyzet megoldható a csapaton belüli nyílt kommunikáció bátorításával.
8. Tartsuk fenn a kapcsolatot a csapat formális és informális vezetőivel. A magas státusszal és presztízzsel rendelkező csapattagok nemcsak a csapat attitűdjeinek és érzéseinek barométerei, hanem hatékony tényezői a szükséges változások véghezvitelének.
9. Koncentráljunk a sikerekre, mielőtt bármilyen hibát megvitatnánk. A pozitív csapatlégkör fejlődik, ha a csapat és az egyének pozitív hatását hangsúlyozzuk, mielőtt belekezdünk a hibák és mulasztások ecsetelésébe.

Noémi: Túlélőcsomag edzőknek 2. rész

Ezt az anyagot külföldön egy nemzetközileg elismert tréning (meglepő módon Coach Effectiveness Training-nek becézik, ha érdekel a téma, így megtalálhatod) során szokták átadni az edzőknek. Két adagban dobjuk át nektek az anyagot, a második rész címe: 

 

Jó játék esetén

• Mi tegyünk: A teljesítmény után, ha lehetséges azonnal biztosítsunk megerősítést. Tudassuk a sportolóval, hogy elismerjük és értékeljük az erőfeszítéseit. Az erőfeszítéseket is ugyanúgy erősítsük meg, mint az eredményeket. Keressük a pozitív dolgokat, erősítsük meg, és meglátjuk, hogy javulni fognak. Ne felejtsük, hogy a pozitív dolgok megmaradnak a sportolókban, akár kimutatják, akár nem.
• Mit ne tegyünk: Ne vegyük „készpénznek” az erőfeszítéseiket.

 

Hagyjuk a jó dolgokat megtörténni és teremtsünk kellemes tanulási légkört.

• Mit tegyünk: Adjunk technikai utasításokat. „Tündököljünk” a gondoskodó és kompetens pedagógus szerepében. Próbáljuk a részvételt egy olyan tanulási tapasztalattá alakítani, amikor segítünk a sportolónak kihozni magából a legjobbat. Az utasításokat mindig pozitív formában adjuk. „Elégítsük” ki a sportolók azon igényét, hogy a készségeik fejlődjenek. Az utasítások legyenek tömörek és egyértelműek, és ha lehetőség van, rá demonstráljuk az adott készség helyes végrehajtását.
• Mit tegyünk még: Bátorítsunk. Bátorítsuk az erőfeszítéseket, ne követeljünk eredményeket. Szelektíven bátorítsunk, csak akkor amikor az valóban jelentéssel ruházódik fel. Legyünk támogatók, anélkül, hogy olyanok lennénk, mint egy szurkolókórus vezetője.
• Mit tegyünk még: Koncentráljunk a tevékenységre. A sportolókkal együtt legyünk jelen a játékban. Mutassunk jó példát a csapategységben.
• Mit ne tegyünk: A bátorítás vagy megerősítés ne legyen szarkasztikus vagy degradáló. Csak tegyünk egy egyszerű kijelentése, aztán menjünk tovább. Ne hagyjuk, hogy a „bátorítás” irritálóvá váljon a sportoló számára. 

Megjegyzés: A leírt irányelvek csupán kivonatai annak a kézikönyvnek, amit a CET-ben résztvevő edzők kapnak

 Irodalom:

Enhancing the youth sports experience through coaching

When Psychologists Teach Coaches How to Coach, Young Athletes Feel Better and Play Longer 

Social Psychology in Sport: Mastery-Based Coach 

Coach-mediated team building in youth sports 

 

Noémi: Túlélőcsomag edzőknek 1. rész

Ezt az anyagot külföldön egy nemzetközileg elismert tréning (meglepő módon Coach Effectiveness Training-nek becézik, ha érdekel a téma, így megtalálhatod) során szokták átadni az edzőknek. Két adagban dobjuk át nektek az anyagot, az első rész címe: 

Hogyan jelezzünk vissza a sportolónknak, ha hibázott

• Mit tegyünk: A hiba után, ha lehetséges azonnal bátorítsuk őket. Ez az a pillanat, amikor a fiatalnak a leginkább szüksége van a támogatásra. Ha biztosak vagyunk abban, hogy a sportoló tudja, hogyan kell a hibáját kijavítani, akkor a bátorítás önmagában is hatékony. Azonban, ha szükséges adjunk javító jellegű utasításokat, de ezt is mindenképpen pozitív, bátorító formában. Az utasítások során nem szabad csak az elrontott múltbeli dolgokat hangsúlyozni, hanem azokra a jó dolgokra is fel kell hívni a sportoló figyelmét, amik akkor következnek be, ha végrehajtja az utasítást. Ezáltal a sportoló önmaga is motiválttá válik a hibái kijavítására, és nem a kudarcok vagy a helytelenítés elkerülésére törekszik.
• Mit ne tegyünk: Ne büntessünk, ha a dolgok rosszul mennek. A büntetés nem csak a kiabálását jelenti, hanem megnyilvánulhat például a hangsúlyban, a tettekben és számos más módon is. A sportolók sokkal jobban reagálnak a pozitív megközelítésre. Ha a büntetéstől való félelmet csökkentjük, akkor a hibázástól való félelem is csökken. Törekedjünk arra, hogy az erőfeszítés hiányát, és ne a sportoló személyiségét kritizáljuk.
• Mit ne tegyünk még: A javító jellegű utasításokat ne megalázó, ellenszenves vagy nyers formában fogalmazzuk meg. Ez azt jelenti, hogy kerüljük a büntető jellegű utasításokat. Ezek az utasítások sokkal valószínűbb, hogy frusztrációt, sértődést és haragot okoznak, és nem javítják a teljesítményt. Ne hagyjuk, hogy a jó szándékú utasításaink öndestruktívak legyenek.
• Mit tegyünk még: A csapat szervezettségét próbáljuk világosan megfogalmazott elvárások által fenntartani. Hangsúlyozzuk, hogy a meccs során a csapat minden tagja részese a játéknak, még a kispadon ülők is. Alkalmazzunk olyan megerősítéseket, amelyek a csapatmunkában való részvételt erősítik. Ez azt jelenti, hogy próbáljuk elkerülni azt a nem megfelelő viselkedést, hogy a pozitív megközelítéssel éppen a kívánt viselkedés ellentétét erősítjük meg.
• Mit ne tegyünk még: Ne akarjuk folytonos fenyegetéssel vagy korholással megelőzni a káoszt. Ne legyünk utasítgató tisztviselők. Ha egy sportoló visszautasítja az együttműködést, fosszuk meg őt valami számára értékestől. Ne alkalmazzunk fizikai büntetőmódszereket, mint például további körök lefutása. Ha az edzői irányelveket már ez elején érthetően és világosan megfogalmazzuk, és ezeknek megfelelően dolgozunk, akkor elkerülhetővé válik az, hogy állandóan a kontroll fenntartásával kelljen foglalkozni. A fiataloknak szükségük van világos irányelvekre és elvárásokra, de a szabályozásokat nem viselik el. Próbáljuk megtalálni az egészséges egyensúlyt.

 Interneten fellelhető sportpszichológiai irodalom:

 Enhancing the youth sports experience through coaching

When Psychologists Teach Coaches How to Coach, Young Athletes Feel Better and Play Longer 

Social Psychology in Sport: Mastery-Based Coach 

Coach-mediated team building in youth sports  

Noémi: Kommunikáció a csapatban

Itt van néhány olyan javaslat Orlick munkájából , melyek segíthetnek javítani  a kommunikációs folyamatokat a csapaton belül:

• Bizonyosodjunk, meg arról, hogy „mindenki ugyanabban a csónakban evez” (az elsődleges a csapat). Fel kell ismerni, hogy minél nyíltabbak vagyunk másokkal, annál jobb esélyeink vannak a boldogulásra és a céljaink elérésére.


• Vitassuk meg, hogy milyen módszerek segítségével javíthatjuk a csapaton belüli harmóniát, beleértve azt, hogy hogyan támogassuk és segítsük egymást a pályán és azon kívül is. Ezen felül, tegyünk meg bármit, ami szükséges ahhoz, hogy a csapattagok értékesnek és elfogadottnak érezzék magukat.


• Figyeljünk másokra, ők is fognak ránk figyelni! Képzeljük bele magunkat a másik helyzetébe, és próbáljuk megérteni az ő nézőpontját.


• Tanuljunk meg visszajelzést vagy kritikát építő módon adni és kapni. A szándékra figyeljünk oda, ne vegyünk mindent rögtön magunkra.


• Tanuljuk meg jobban tolerálni a másikat. Fogadjuk el a csapattagokat olyannak, amilyenek, a hibáikkal, hirtelen fordulataikkal, jellemző tulajdonságaikkal és az olyan vicces szokásaikkal együtt, amely egyedivé teszi őket.


• Ne beszéljünk róluk a hátuk mögött, és ne pletykáljunk. A klikkesedés és féltékenykedés gyorsan tönkreteszi a csapatmorált.


• A konfliktusainkat kezeljük privátan. Közvetlenül csak azzal a személlyel foglalkozzunk (pl. „Így viselkedsz”, „Ilyen érzéseket vált ki a viselkedésed a többiekből”, „Ez az, ahogy a viselkedéseddel befolyásolsz másokat, és ahogy ezt mások észlelik”).


• Ismerjük fel, hogy minden konfliktust nem lehet megoldani, de hatékonyabban lehet kezelni, ha mindkét fél hajlandó kommunikálni.

További tippek sportpszichológusoktól: http://www.sportpszichologusok.hu/sport.html
Ismertető

Kriszta: Csimoták és a sport

Miért jó, ha a fiatalkorúak sportolni kezdenek?

• mert hamar rátanulhatnak az egészséges életmódra 
• mert még több barátot szerezhetnek (nemcsap a sportkörön belül, hanem kívül is. Ugyanis a legtöbb sportoló gyermek népszerűbb a nem sportoló társainál)
• hamar megtanulja az olyanokat, mint önfegyelem, együttműködés, tiszteletadás...
• és a legfontosabb, mert jó játék, élvezetes tevékenység.

A legfőbb ok, amiért egy kölök sportolni kezd, az a szórakozás. Ezért az edzők, sportpszichológusok és mindenki más szerepe az, hogy játékká tegyék a foglalkozásokat. De ezt hogyan is lehet elérni?

2-6 év között nem érdemes a szabályrendszert megtanítani nekik, őket az még nem érdekli. Az is igen nehézkesen megy nekik, hogy csapatként gondoljanak magukra (csapatsportok esetében). Ez az a korszak, amikor leginkább önmaguk vannak a központban, érdemes ezt kihasználni! Ami még nagyon működik náluk, az a szimbólumok, meg a képek. Találjunk egy-egy mozdulatra egy egy állatnevet (ugorj úgy, mint egy tigris - innentől annak az ugrásnak a neve tigrisugrás lesz...). Vagy játszuk el az egészet (kosárra dobás esetében: képzeld el, hogy a kezedben egy alma van, és ezt az almát el szeretnéd juttatni a nagyihoz aki a fán ül, dobd bele a kosárkájába és megkapja). Ebben a korszakban a legnagyobb kincs, a találékonyság. Ami még nagyon bejön náluk, az az utánzás. Könnyen tanulnak, ha megmutatjuk nekik szépen lassan, hogyan kell csinálni.

6-12 éves korukban megjelennek a szabályok. Az első szakaszban (6-8 év) még élnek a szimbólumok és a képek, de utána veszítenek az erejükből és a valóságos szereplők kapnak nagyobb hangsúlyt (megjelennek a példaképek...). De kezdjük a szabályokkal: kezdetben nincsenek szabályok, majd megjelennek az általuk alkotott szabályok sokasága, amiktől nagyon nem lehet eltérni. A gond az szokott lenni, hogy majdnem minden gyerkőc más-más szabályrendszert talál ki egy hasonló játékhoz... De ezt lehet formázni, csak meg kell előzni őket a szabályállításban. Kb 9-10 éves korukra kezd tisztázódni ez az egész szabályosdi. Szóval innentől már működnek a dolgok, csak magyarázzuk el nekik, melyik szabály miért van. És ahogy megjelennek a szabályok, úgy jelenik meg az együttműködés is, azaz már érdemben jöhetnek a csapatjátékok!

A kölkök akkor fogják élvezni a sportot, ha belső motiváció hajtja őket (szeretik csinálni azt, amit csinálnak). De ezt hogy is lehet elérni?

• Éreztessük velük, hogy megvan bennük a kompetencia, hogy képesek rá. Ezt sok -ok dicsérettel érhető el (ügyes vagy, na látod, hogy megy neked)
• Kerüljük a negatív tartalmú minősítéseket, a kölök akkor is a mi "kicsi bajnokunk" ha éppen pofira esett a labdában
• Ha valamit eltévesztett, mutassuk meg neki, hogyan kell kijavítani. Dicsérjük meg a részeredményeket is.
• Ha a kis sportoló lesérült/kikapott, ne hagyjuk annyiban! Egy kis játékkal játsszuk újra a meccset úgy, hogy akkor ő győz. (csapatsportok esetén meséltessük el a csapattal, hogyan győzték volna le a csapatot, egyénieknél akár az egész újra lejátszható). Ilyenkor különös figyelmet kell szánni a kritikus eseményekre! Ilyenkor számítanak leginkább a pozitív üzenetekre! Emeljük ki, mit csináltak jól.
• A gyerkőcök szeretik a jutalmazást is. De fontos, hogy ne bírjon komoly pénzbeli értékkel. Egy alma, matrica az úgy belefér. De jobbak az olyan jutalmak, ami élményt nyújt számára (elmenni egy felnőtt meccsre, mozizás...)
  
• Csoportok esetén az edző kezelje a játékosokat egyenrangúan, legyen a siker jutalma mindig valami kis közös cselekvés (közös házimozi, közös fagyizás...) , a legrosszabb ami csoportoknál elkövethető, az az egyéni jutalmazás, egy-egy játékos kiemelése. Ez lehet, hogy segít az adott sportolónak abban, hogy érezze, hogy ő milyen jó, de abban is segít, hogy a többiek megutálják, valamint a féltékenység is megjelenhet a csoportban. Ha valakit külön meg akarunk dicsérni, azt tegyük úgy, hogy a többi játékos ne tudja/lássa.
  

Ja, és természetesen vannak ám nemi különbségek is: a fiúkák jobban szeretik a versengő, szabályokon nyugvó játékokat, ahol megmutathatják ki a dominus a háznál. Mindenkinek megvan a maga szerepe egy játékon belül, képesek csoportosan is megmozdulni egy közös célért (Pál utcai fiúk). Míg a lányoknál nem dívik a nagycsoport, már fiatalabb korukban sem, és igen, mindenki hercegkisasszony (ugyanazt a szerepet szeretik viselni). Ennek ellenére együttműködőbbeknek tűnnek a fiúknál.

Kriszta: BFLPE (Nagy Hal Kis Tó Hatás a sportban)

     















Most találtam egy izgalmasnak tűnő cikket. Nagyjából ugyanarról szól, mint az elvárásos cikkünk ("mindent megteszek, hogy én legyek az első"), de bevallom, hogy sose hallottam erről a BFLPE (Big Fish Little Pond Effect) jelenségről.

     Tehát röviden összefoglalva, nem szól másról, hogy adott egy átlagos kvalitású sportoló, aki egy kicsit magasabb kvalitású csoportba kerül (tehát ő a legbénább a csoportban, egyébként meg átlagos a figura). No ekkor emberünk önértékelése le fog csökkeni a béka segge alá, és lassan a teljesítményének is oda lesz. Szépen lassan nem azt a teljesítményt fogja hozni, amire képes, hanem saját képességei alá fog menni.

Természetesen egy visszafelé is igaz. Tehát, ha van egy átlagos sportolónk, aki viszont egy gyengusz csapatba kerül, akkor a magáról alkotott kép az egekbe fog szökni (azaz elszáll, mint a győzelmi zászló).

     No de miért is fontos mindez? vegyünk egy kezdő sportolót, aki bekerül az elitbe újoncként. No, akkor ő lesz az a bizonyos picurka halacska a nagy halak között. És előfordulhat, hogy könnyen elvész a tömegben, ha nem figyel arra milyen is az énképe, mit is tud valójában. Szóval számukra még fontosabb a visszajelzés, mint általában a játékosok számára. Edzőként érdemes az újoncok számára úgy visszajelezni, hogy abban benne legyen:

• Honnan indult, hová jutott (Gipsz Jakabkám, amikor hozzánk jöttél, még kapu közelbe sem jutottál, most meg már majdnem!)
• Mit csinált rosszul, de azzal együtt, hogy azt hogyan lehet kijavítani; és mit csinált jól. (Látom, már tudod vezetni a labdát, és ez tök jó. De a labda eldobását még gyakorolni kell. Az a gond, hogy nem ér célba... Legközelebb dobd erősebben, és sikerülni fog.)
• Merjünk dicsérni. Attól az átlag játékos nem fog elszállni (meg ha igen, akkor is bizonyított, hogy egy jó sportoló picit nárcisztikusabb :D )
  

Kriszta: „Mindent megteszek, hogy én legyek az első” Hogyan hat ki a sportolói maximalizmus a hangulatra?

Egy szóval: nagyon. Kicsit hosszabban: találtam egy izgi cikket, ami ezt taglalja. A cikk külön választja a maximalizmust aszerint, hogy kire, mire irányul. Tehát megkülönbözteti

•         a sportoló saját magával szembeni elvárásait,
•         a szülő elvárásait, az edző/szakosztály elvárásait,
•         valamint a sporttársak elvárásait.

Egy teszttel felmérték a perfekcionizmus szintjeit mind a 3 alskálában, majd összevetették a sportoló hangulati állapotával (egy kérdőív segítségével, aminek neve POMS – profil of mood states; fontos dolog, majd írok róla!). Na és azt találták, ha valaki nagyon maximalista annál nagyobb az esély a hangulati zavar kialakulására, különösen azoknál problémás, akik másoknak akarnak megfelelni (szülők, edzők, miegymás…).  Legnagyobb együtt járást a szülőknek való megfelelés valamint a levertség-depresszió állapota között találtak. Ha viszont valaki az edzőnek akart megfelelni, annál nagyobb volt az esély a feszült lesz vagy szorongani fog.

Tehát ha te sportoló vagy, aki önmagaddal versenyzel, akkor rendben vagy, ne parázz. Ez tök jó, mert mindig jobb eredményt akarsz elérni, és mindezt csakis önmagad miatt. Ilyenkor tudod irányítani a helyzeteket, mert te szabod meg, hogy mit akarsz elérni, és pontosan tudod, mihez képest, azaz tudod mi a kiindulópont.

A gond azzal, hogy ha sportolóként másnak akarsz bizonyítani az eredményeddel az, hogy nem tudhatod, hogy mik a mások elvárásai veled szemben. A legrosszabb viszonyítási alap mindig egy bizonyos helyezés elérése. Elsőként beérni mindig helyzetfüggő, mivel nem tudhatod pontosan a versenytársak képességeit, a helyzeti viszonyokat, illetve a hirtelen fellépő eseményeket (ha pl. előtted borul mindenki…).

Ezért a legfontosabb szabály a versenyeknél:

-          Határozd meg az alapállapotodat (mit tudsz most, mik voltak az eddigi eredményeid) 

-          Határozd meg, hogy milyen eredményt akarsz elérni, de nem helyezés szempontjából (pl.: x másodpercet szeretnék javítani…),

-          Ne mások eredményétől függj, hanem saját magadétól! (pl.”le szeretném győzni Pistikét” helyett „az eddigi teljesítményemen szeretnék javítani”)

http://www.athleticinsight.com/Vol8Iss4/Perfectionism.htm 
Science Direct: Perfectionism and competitive anxiety in athletes